Jól döntöttünk? IGEN, SAJNOS

Időről időre visszatér a kérdés, vajon jól döntöttünk-e, hogy elhagytuk az otthonunk, a hazánk, és elindultunk szerencsét próbálni.

Két lakás, autó, rugalmas állás utáni állástalanság, 100 ezres fizetések a megérdemelt 300-400 helyett, diploma, nyelvtudás, család, barátok. És mi útra keltünk, mert hiába minden, amit megteremtettünk, előre nézve nem láttunk biztonságot. És ezért az idegen bizonytalant választottuk. 

Fél év Hollandia, aztán három hét otthon. Már azon voltunk, hogy maradunk otthon, beköltözünk a régi lakásunkba, amiben eddig albérlők voltak, és újra kezdjük otthon. Mert Hollandia nyugis, és csodaszép, csak ha nem tudsz hollandul, akkor csak a közvetítőknek tudod magad kitenni, és remélni, hogy egyszer rádragyog a szerencse, és befogad valamelyik holland cég....de ehhez éveket kell lehúznod lakókocsis, telepített városkákban, Lengyelekkel, szlovákokkal. Nem épp harmincon túli álomélet.

Szerencsénk volt, mert a Bécsi reptéren dolgozó ismerősünk szólt, hogy menjünk ki, mert van álláslehetőség. Én makogtam a régen megtanult, középfokú nyelvizsgát is megszerzett, de azóta megkopott németet. G. szinte egyáltalán nem beszélte. De megpróbáltuk, és azonnal fel is vettek engem. majd három hétre rá G.-t is. Szinte a reptér fele magyar, így hála az égnek a nyelvtudás hiánya nem annyira probléma. Jól dolgozik a magyar, így elnézik, hogy nem beszéled a nyelvet tökéletesen, de a pénzért keményen szó nélkül megdolgozol. 
Prágai kirándulás szülinapomra



Eltelt egy hónap. Diplomával, otthoni egzisztenciával asztalokat pakoltam le. Sírva értem haza a 9 óra meló, és reggeli és délutáni egy órás ingázás után, dübörgő fájdalommal a kezemben, lábamban. G. autóértékesítésben volt vezető, és két évig nem talált munkát, vagy olyan fizetést kínáltak, hogy inkább otthon maradt, mert még az is jobb, mint nulla pénzért (kaja, utazás költsége után) heti öt napot gürizni valakinek.
Nem volt más választásunk, mint a külföld, ha együtt akartunk maradni. Én bevállaltam, hogy a szerelmemért otthon hagyom a két lakásom, mindenkim, ügyvezetői kapcsolatokat a környékről, és a pályázatírói múltam. De minden egyes nap megkérdezem, hogy megérte-e?

Mert kemény napok, hónapok vannak mögöttünk. Asztallepakolásból barista lettem. Fél év Sopron-Bécs ingázás minden nap. Hulla fáradtan érsz haza ( délután négykor), és még alszol szinte mikor indulsz (reggel 3-kor). Néha ellentétes beosztás, ami azt takarja, hogy sokszor egy hétig nem találkoztunk. Kemény benzinköltség: havi 3000 km csak a munkábajárás.

De ketten kerestünk 2500 euro-t. Otthon pedig pályázatírói iroda vezetését ajánlották fel 180-ért. Sem caffeteria, sem utiköltség, csak felelősség. Visszamondtam. Mert itt legalább nem feketén foglalkoztatnak. Utikötség támogatást kaptunk minden hónapban, fejenként 80 Euro-t, 13. és 13. havi fizetést, munkában ehettünk (legalább ez kedvező a gasztronómiában). Szóval kerestem én otthon, de nem tudták a tudásom, tapasztalatom, végzettségem értékelni otthon.

Aztán teltek a hónapok. Beteg apuka, ápolásra szorul....közben Reptér mellé, ideiglenes egy szobába költözés. Egy átalakított garázsban laktam. Otthon pedig két db kétszobás lakásom volt full-osan berendezve. De vagy hazamegyek aput ápolni, és tönkreteszem mindkettőnk életét, mert otthon nincs lehetőség, és max munkanélkülit kapunk három hónapig. Vagy átkérem magam félmunkaidőbe és a négy ledolgozott nap után, rohanok a melóból apukámhoz. Így lett. Két hónapig csak sajnos. A cég elfogadta a gondom, segített benne, és mindenben mögöttem állt. El sem hiszem, hogy ilyen történne otthon is. Azonnal kirúgnának, ha közölném, hogy most egy hétig nem jövök, mert orvoshoz kell vinnem a haldokló apám, és betegállományban leszek....majd két hét múlva újra. Innen leveleket kaptam, hogy miben segíthetnének, és hazaküldtek pihenni, ha épp elsírtam magam a tehetetlenségtől a kávézóban. Szóval le a kalappal előttük. Egy idegen, konyhanyelvet tudó, gondokkal küszködőnek kezet nyújtottak, ahelyett, hogy a könnyű utat választották volna, hogy keresnek olyat, akivel nincs "baj".
Sümegi wellness anyukám kedvéért
Aztán apu meghalt. Ez egy másik történet, úgyhogy nem folyok bele. 
Visszamentem teljes munkaidőbe, de azért újra és újra megkérdeztem magamtól, hogy jó nekünk itt? 
elvesztettem a barátaim. Alig maradt pár ember, aki érdeklődik utánam, és azok nagy része is felületes, hiszen a mindennapokat már nem együtt éljük, nem vagyunk naprakészek egymásból. Az egyetlen barátom a pasim. Durva!
A lakásaim továbbra sem tudtam eladni otthon így unokatesó lakott az egyikben, hogy legalább fűtve legyen, a másik pedig üresen áll még most is.

De újra dobott az élet egy csontot. Kasszás lettem. A nyelvtudásom fejlődik, már amennyire ezt a meló megengedi. Mert lássuk be, hogy a diplomás, életet megváltó életet már csak emlékeimben őrzöm. Csúnya szájú, nem az én szintemet ütő (és nem bántom őket, mert némelyikük korrekt, értelmes ember) kollégákkal töltöm életem 60%-át. Itthon pedig csak G. vár, aki pont ugyanonnan, arról a melóról jön, mint én. Egy helyen dolgozunk, ugyanazok a munkatársak, ugyanazok a külső ingerek érnek. 
Nászút egy része- Los Angeles, Victoria Beach
Hát megéri ez? Nincs kivel világot megváltanom, mert nem érnek külső ingerek. Nem a szintemnek megfelelő emberek vesznek körbe, sem engem, sem G-t. Csúnyán beszélünk, semmihez nincs meló után kedvünk. 
De csináljuk. És hogy miért.

Egy éve vagyunk itt, és egy gyönyörű háromszobás lakást bérelünk. Voltunk egy év alatt Barcelónában, Prágában, California-Nevada-Arizóna körúton nászút gyanánt. Voltunk kétszer wellnesselni. Vettünk autót, és van még a bankszámlánkon. Vannak terveink: családi autó, család, normális állás.

Megéri mégis! Mert ahányszor elszomorodok, hogy idegen vagyok itt, mindig megnézem a hazám híreit. Ma pl: a zeneiskolai tanár autója a Dunába gurult (hatalmas hír!), Endy Vajna felesége boldog (érdekes. egy milliomossal él, és azt csinálhatja, amihez kedve szottyan), az öregeket úgy rabolják ki, hogy vízóra leolvasónak adják ki magukat (megélhetési bűnözés), megfulladtak a bányában, és az egyetlen jó hír, hogy született a Jászberényi állatkertben egy makákó. De nézzük a külföldi híreket: Amerika gazdaságilag romokban, zárva még a szabadság szobor is, a köztisztviselők nem kapnak fizetést.

Akkor miért is agonizálok már megint? Talán ezt hívják honvágynak? Hogy bármi rossz is van otthon, mégis oda húz a szívem, és amint tehetem rohanok haza anyukámhoz, a kertes házba, falura? Talán igen, de ha a jövőt nézem, pár nap után haza kell jönnöm Ausztriába, mert a  leendő gyerekem és én is így járunk jobban. Sajnos!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Saját bloglista